Óra lexikon

Az időmérés

Az időmérés már az ókor embereinek is nagyon fontos volt, abban az időben legkülönfélébb módon mérték az időt.
Az egyiptomiaknak a Nílus kiöntése nagyon meghatározó esemény volt az évben, tehát ettől az eseménytől számították az évet. Egy év ugyan úgy, mint napjainkban 12 hónapból állt, viszont akkor minden hónap 30 napos volt. Ha ezt összeszorozzuk, akkor mindössze 360 napot kapunk. Ezt a problémát úgy orvosolták az egyiptomiak, hogy a maradék öt napot "epigomenek"-nek nevezték el, és ezek voltak ünnepnapok (ilyenkor került sor néhány híres mitológiai eseményre, ekkor születtek az istenek stb.) Az ilyen napokon az emberek nem dolgoztak, ünnepeket, felvonulásokat tartottak, valamint áldozatokat mutattak be az isteneknek.
Azonban a naptárral egyetlen gond mégis felmerült: egy év pontosan 365 napból állott, és így az áradás, vetés, aratás hónapja mindig előrecsúszott. Az áradás időpontja i. e. 1300-ban Thot havában kezdődött. 500 évvel később viszont már az ötödik, Tobi hónapjában, megint 500 elteltével már a kilencedikben, Phaoni hónapjában volt. 1461 esztendő múltán az áradás időpontja már végigjutott az egész naptáron, és újra Thot, az első hónapban volt. Akadtak, akik már i. e. 238-ban megpróbálkoztak a naptárreformmal, viszont az egyiptomiak hűségesen kitartottak a régi, hagyományos naptárnál, hiszen a főpapok szerint, minden, ami a birodalomban van, az a régi hagyományokon alapszik. Ez azért volt lehetséges, mert volt egy égitest. Ez az égitest volt a Szírusz, amely a naptártól függetlenül jelezte a Nílus áradását. A csillag minden egyes évben láthatatlanná válik, és egy megadott napon, július 18-án újra látható lesz a keleti égbolton. Akkoriban az egyiptomiak még nem használtak szökőévet, csak Julius Caesar vezette be egy egyiptomi csillagász segítségével.
Ahhoz, is idő kell, hogy egy szöveget végigolvassunk. Majdhogynem ezer esztendeje Ágoston, bencés szerzetesnek az volt a dolga, hogy minden nap éjfél után háromkor harangkongatással felszólította a szerzetestársakat a kora reggeli imádságra.
De honnan tudták az emberek az idő állását éjnek idején? Az akkori időkben, hogyan tudta az ember pontosan, hogy mennyi az idő éjnek idején? A már említett Ágoston szerzetes egyszerűen mérte az időt: este olvasni kezdte zsoltárait, és amikor egy bizonyos részhez ért, már indult is megkondítani a harangot. Azonban ez nem pontos óra, mert nem mindenki olvas ugyanolyan gyorsan, és ha az ember kimerültebb, lassabban is olvas. Tehát ez nem bizonyult jó „órának”.
Már az ősidőktől kezdve a napot tartották meghatározó, fontos időmérési „eszköznek”. Akkoriban nem úgy mondták, hogy délután háromkor stb., hanem napnyugatkor, napkeltekor, szürkületkor, stb.
A legegyszerűbb megoldás úgy gondolták ha ”lelépik az időt”. Körülbelül 2300 évvel ezelőtt Aristophanes, a nagy hírben álló görög költő írt egy vígjátékot, melyben pontosan leírja, hogy miképpen mérték az időt akkoriban lépéssel. Praxagora, egy athéni asszony így szólt urához, Blepiroszhoz: „Amikor az árnyék tíz lépés hosszú lesz, kend be magad illatos kenőccsel, és gyere vacsorázni!”. Tény, hogy a házaspár házától nem túl messze állt egy kőoszlop, vagy akár egy emlékszobor. Ha sütött a nap, árnyékot vetett. Ha a járókelők meg szerették volna tudni az időt, akkor nem kellett mást tenniük, mint lemérni az oszlop árnyékát. Ez reggeliben hosszabb volt, délben megrövidült, majd este megint meghosszabbodott.
Azt az oszlopot, amellyel az időt mérték, gnomonnak nevezték. A pontosság akkoriban még nem volt annyira fontos, és csak napos időben lehetett mérni. Ez azonban csak a kisebbik probléma volt, nem vihették magukkal az emberek. Voltak, akik nagyon elmésen oldották meg például az indiai fakírok: ők használták először a vándorbotot, óra gyanánt. Ha nagyobb időtartamú útra indultak, a fakírok akkor egy igen egyszerű botot vittek magukkal. Ez a bot abban tért el a többi sétabottól, hogy nem henger alakú volt, hanem nyolcszögletes. Az ilyen botnak minden élére egy lyukat fúrtak, ebbe a lyukba kis pálcikát helyeztek bele, amikor a fakír meg szerette volna tudni a pontos időt, egy madzagra akasztotta a botját, és ez az árnyék mutatta a pontos időt.
Az árnyék hosszúságát mindig újra, meg újra kellett mérni, mert a pálcára, illetve a pálca végeire vonások voltak vésve, az órának megfelelően. Már csak le kellett olvasni. A rengeteg beosztásra azért volt szükség, mert az év különböző szakaszaiban a nap útja látszólag más, és más. Azért van az, hogy az árnyék télen, és nyáron sem egyforma. Nyáron magasabban van a nap, télen viszont alacsonyabban így látjuk, és ennek a jelenségnek az, az eredménye, hogy a nap délben vetett árnyéka rövidebb, mint télen. Ezért faragták a botot szögletesre. Mindegyik él a nyolc közül az évnek egy bizonyos szakaszára jó. Például, ha október elején mérjük az időt, akkor fakír botjának abba az oldalába helyezzük a pálcikát, amelyre a régiek annak a meghatározott hónapnak „Arimannának” jelzését rótta belé.
Már 2500 évvel ezelőtt használták a vízórákat Babilonban. A vizet egy hosszúkás üvegedénybe öntötték, aminek az alján lyukat fúrtak. Direkt erre a célra rendeltek egy embert, akinek az volt a feladata, hogy mindig, amikor kifogyott a víz, hangos kiáltással jelezze, hogy ennyi, és ennyi idő telt el, valamint egyúttal újratöltse a vizet. Ez a művelet naponta hatszor zajlott le. A víziórákkal nagyon sok baj volt. Ezeknek az volt az előnyük, hogy éjjel-nappal mutatták az időt.
Egyiptomban, a Nílus valamelyik szigetén volt található Ozirisz temploma a templom közepén háromszáz hatvan olyan edény sorakozott, amelyek fenekén nyílás volt. Mindegyik edény mellett állt egy-egy pap. Sorban, minden egyes nap, egy másik pap töltötte meg az edényét tejjel. Egy tejmennyiség, amelyet beletöltöttek pontosan huszonnégy óra alatt csorgott le.
Mindegyik papra egy évben egyszer került sor.
Az akkori időkben már divatban voltak a még napjainkban is használatos homokórák. A felhúzás folyamata annyiból áll, hogy megfordítjuk. Az ilyen homokórák kedveltek a kisebb időtartamok mérésénél. A homokóra tartama finomra tört márványpor volt, amit kilencszer borral forraltak fel, mindannyiszor gondos odafigyeléssel leszedve a felette keletkezett tajtékot, ezt követően a márványport a napon megszárították.
A vízórának legelső, és egyben legegyszerűbb alakja az ismert „csepegtetős üveg”, amelyben általában orvosságot szoktak tartani. Elsősorban arra kellett figyelni, hogy a kiürült edényeket mindig újra kellett tölteni, lehetőleg rögtön, azt követően, hogy kiürült tehát minden időveszteség nélkül töltsék meg.
Arra már hamar rájöttek, hogy praktikusabb olyan edényt használni, ami nem egy, hanem 24 óra alatt ürül ki. Azt is kitapasztalták, hogy a huszonnégy órás vízióra azért az órákat is mutassa. Ezért az edény falát pontosan huszonnégy részre osztották, ugyanolyan távolságokkal. Elég volt ránézniük a víz felszínére, és azonnal tudták, hogy mennyi az idő. Hasonlóan osztották fel, mint az orvosságos üveget. De ennek a vízórának is megvolt a maga hátránya. A víz nem egyforma gyorsasággal folyik ki az edényből. Kezdetben, amikor az edény még tele van, gyorsabban megy le a víz, amikor pedig kevesebb van benne, lassabban folyik.
Ez érthető, mivel minél magasabb a víz szintje, annál nagyobb a víz nyomása, tehát, minél nagyobb a nyomása, a víz nagyobb sebességgel folyik el az edényből. Minél magasabban van a víztartály, annál nagyobb sebességgel rohan a víz. Eszerint: az elején még óránként több víz folyik le, mint később. Eleinte a víz szintje gyorsan apad, majd utána minél lassabban. Hogy az óra ennek ellenére ne járjon rosszul, azt ötlötték ki, hogy nem egyforma távolságra rajzolják be a vonalkákat.
Felül nem olyan sűrűn, alul sűrűbben. De létezik egy másik, talán még ennél is jobb módszer. A víztároló edényeket tölcsér alakúra szerkesztik. Mikor a tölcsér szerkesztése megfelelő, abban az estben az időjelző vonalkák egyforma távolságra vannak egymástól. Mindenesetre fontos, hogy a felső két vonás között nagyobb vízmennyiség tartózkodik, mint az alatta lévő két vonás között. Ez így helyes, mivel az első órában a víz gyorsabban, valamint nagyobb tömegben távozik, mint a másodikban, és így tovább.
Körülbelül kétezer évvel ezelőtt, ha óráról beszéltünk volna, valószínűleg megkérdezték volna, hogy „rövid”, vagy „hosszú” óráról van szó. Ez azért van, mert a görögök, valamint a rómaiak 24 órára osztották be a napot, mint mi, de mégsem egészen úgy. A 24 órára osztott napot ők mindenesetre felosztották nappalokra, és éjjelekre. Utána a nappalt 12 órára, és az éjjelt is úgyszintén tizenkettőre.
Azonban nem minden évszakban ugyanolyanok a nappalok, és éjszakák hossza. Nyáron mindig a nappali órák a hosszabbak, télen pedig az éjszakaiak. Ezért aztán Egyiptomban nyáron a nappali óra egy óra tíz percig tartott, télen viszont csak ötven percig. Az északon található vidékeken, a nap télen csak nagyon rövid ideig van fenn. Ez aztán mindent összezavar. A nyári órára beállított vízióra télen használhatatlan ugyanúgy, mint a téli beállított nyáron. Valahogyan ezt orvosolni kellett. Szóval arról van szó, hogy télen rövidebb a nappal, mint nyáron. Ezért télen a tölcsérbe kevesebb vizet kellett tenni, hogy gyorsabban elfolyjon.
Vegyük alapon, hogy nyáron két korsó vizet kell beleönteni. Ezzel szemben télen egy is elég. Viszont a kérdést mégsem volt túl egyszerű megoldani. A tölcséres vízórát télen, és nyáron is egyaránt, teljesen tele kellett tölteni vízzel egészen a legfelsőbb vonásokig. De vajon hogyan lesz teli a tölcsér, ha kevesebb vizet töltünk bele? Erre így találtak megoldást: készítettek egy tölcsér alakú kúpot, ami tömör volt. Mikor ezt a kúpot beledugják a tölcsér vízbe, például a közepéig, akkor a kúp és a tölcsér között kevesebb hely van, tehát ennek köszönhetően kevesebb vízmennyiséget kell bele tölteni.
Télen tehát a kúpot mélyebbre teszik, nyáron pedig egészen ki kell húzni belőle. Azért hogy ezt a beosztást bárki el tudja végezni, a rúdon, amelyen a kúp függ, kell egy beosztást csinálni. Ezek a vonások pontosan megmutatják azt, hogy az adott évadban mennyire kell kihúzni, vagy betolni a kúpot.
Akkoriban a görög, valamint a római bírák óra nélkül nem tudták volna feladatukat megfelelően teljesíteni: például, hogy a per tárgyalása ne nyúljon túlságosan hosszúra, vízórákkal mérték a beszédidőt, a vízóra görög elnevezése klepsydra. Ugyanígy hívták az időmértéket is, ami negyed óráig tartott. Annak a szónoknak, aki a népgyűlésen, már öt órán keresztül beszélt, beszédét így szakították félbe: „Ha te ennyit tudsz beszélni, hány klepsydrát tudsz hallgatni?” Sokszor a szónok nem tudott mit mondani erre a csípős kérdésre, és általános jókedv közepette piros orcával próbálta magyarázni, hogy tud ő hallgatni is és leül.
Azokban az időkben, a legjobb és legpontosabb, vízórákat az egyiptomi Alexandria városában készítették. Alexandria nagyon gazdag kereskedőváros volt. Eleinte csak kevés tudós foglalkozott az órák készítésével úgynevezett automata klepsydrákat készítettek. A nagyszerű feltalálót Ktesibiosznak nevezték.
Egy borbély fia volt, akinek az apja mestersége sehogy sem tetszett. Nagyon nagy szorgalommal és kitartással feküdt neki a tanulásnak. Elsősorban a vízierővel hajtott gépek érdekelték. Azokban az időkben még csak a víz, a szél erejét használták fel. Az óra végül is sikeresen elkészült. Arsenos isten tiszteletére épített templomban állította fel. Az óra a következőképpen működött: az oszlopon arab, és római számok jelezték az órákat. A római számok jelezték az éjjelt, az arab számok a nappalt. Maga az óralap elég furcsa: nem kerek, inkább négyzet alakú.
A mutatókat helyettesítik az órán azok a kis pálcikák, amelyeket kis szárnyas gyerek tartott a kezében, csőbe helyezett rúdon állva. A csövecske egyfolytában emelkedik, és lassacskán felfelé tolja a gyereket az oszlop teteje felé. A gyerekkel együtt mozog az óra mutatója is: a már az előbb említett pálcika, ami a pontos időt mutatta.
A szárnyas gyerek az oszlop aljától a tetejéig kereken huszonnégy óra alatt csúszik fel. Ezt követően a gyerek lesiklik, és kezdődik minden előrlő. Azonban ez még nem minden. Akkoriban az órák időtartama, hossza időszakonként változott. Azért volt tehát az, hogy az oszlopon nem egy, hanem tizenkét beosztás volt; minden hónapra egy.
Az oszlop lassacskán megfordult a tengelye körül, úgy, hogy a gyerek pálcája elé mindig az a beosztás került, amely hónapban éppen jártak. Az oszlop szembelévő oldalán, áll egy másik gyerek. Viszont ez a gyerek szünet nélkül hullatja a könnyeit. A könnyei egy csővezetékből, ömlenek a szemébe, majd ezután könnyek formájában távoznak. A könnyek lassan cseppenként potyognak a lábaihoz, majd innen egy másik cső egy keskeny dobozba tereli a vizet ez a doboz a másik gyerek lábánál található.
A dobozban található egy parafából készült úszó korong, amire fel van erősítve a csövecske, hegyében egy pálcikás gyerekkel. Amikor a víz lassan gyűlni kezdett a dobozban, a parafalap felemelkedett, és vele együtt a pálcikás gyerek is. Mikor a fiú az óra tetejéig ért, pálcikája XII. órát mutatta.
Mikor ez megtörtént a víz egy „L” alakúra görbített csövön át kifolyt a hengerből, mire a parafa úszótest is leszaladt, vele együtt a pálcikás gyerek is, és új nap vette kezdetét. Vajon hogyan forog a tengelye körül? A görbés csövön keresztül a víz egy kis malomkerékre hullik alá, melyet lassan forgat.
A tengelyére szerelt fogaskerék a kerekekkel együtt forog, ezt helyesebben úgy nevezik, hogy "végtelen csavar". Ez a fogaskerék vagy másképpen végtelen csavar meneteivel belekapaszkodik egy másik fogaskerék fogaiba, amelynek tengelyén egy másik fogaskerék egy újabb fogaskereket tart állandó mozgásban. Ezért aztán négy fogaskerék segítségével a mozgás a malomkerék tengelyéről átkerül ara a tengelyre, melyen a fogaskerék rá van szerelve.
A víz minden huszonnégy órában áthalad egyszer a görbe csövön, egy kissé továbbtolva a malomkereket, és ez a fogaskerekek segítségével továbbítja egy kevéssel magát az oszlopot is. Egy év elteltével az oszlop teljesen egészében körbefordul, azután újesztendő következik, és az egész folyamat előrlő kezdődik. Tehát láthatjuk, hogy ez lehetett az első örök óra. Egyszerű volt megindítani; csak annyi kellett hozzá, hogy ráeresszék a vízvezeték vizét. Ez az óra az"automata" elnevezésre becsülettel rászolgált. Ktesibios után ennél egyre elmésebb, valamint még az övénél is bonyolultabb szerkezetű órákat készítettek. Ránk maradt az a kép, amin egy vízóra található. Kinézetre pontosan olyan, mint a napjainkban használt órák; kerek óralap, körben forgó mutatókkal, sőt, még nehezéke is van. Viszont ez a nehezék nem volt olyan nehéz, mint a mi óráinkon, mert az fából készült..